Sister Bliss a Parkban, beszámoló
Sister Bliss enyhén hideg légáramlatok között nyitotta meg a nyarat Budapesten.
A Park kellemes atmoszféráját betöltötték az elektronikus hangok, és pár huszon- meg harminc éves, akik Maxi Jazz és komoly színpadi kísérte nélkül is kíváncsiak voltak a Faithless zenei agyára.
Mi újat lehet mondani a Faithlessről? Főleg Magyarországon, ahová a zenekar szinte már-már hazajár. Számtalan Szigetes buli, egyéb fesztivál fellépések és koncertek sorával a hátuk mögött, a brit elektro zenekar masszív törzsközönséggel rendelkezik hazánkban, bár ezt a tegnap este nem támasztotta alá.
A kérdés, ami egész héten, mióta az eseményre készültem, adott volt: mihez kezd Sister Bliss, a mindig spirituális vezetőként jegyzett és az anyazenekarának arcot, és nem utolsó sorban hangot kölcsönző Maxi Jazz nélkül? A kilencvenes években debütáló, de igazán nagy sikereit a kétezres években elérő Faithless zenei guruja és multiinstrumentalistája nem lett az az igazi autonóm művész. A kopasz, buddhista és Gandhi fekete megfelelőjeként is értelmezhető társa, Maxi Jazz, valahogy túl karakteres arca volt produkciójuknak. Amolyan elektronikus sámán, hipnotikus képességekkel megáldott látnok, akit fiatalok milliói követtek évről-évre egy más tudatállapotba.
A feladat tehát adott volt, és a művésznő, ha az alig pár száz bulizót nézzük, el is bukott rajta, hiszen anyazenekarának minden fellépésén több ezres tömeg előtt szólaltak meg legnagyobb slágereik, míg mostani Dj-setjére szinte alig volt kíváncsi valaki.
Pedig minden adott volt. A heti programok tekintetében ár-érték arányt nézve az egyik legígéretesebb fellépésnek tűnt az övé. No meg péntek volt, és június 1., azaz az idei nyár is elkezdődött végre.
A piros, sárga, kék és szürke konténerekkel körülhatárolt Park is igencsak megfelelő helyszín egy ilyen esemény megrendezésére. Az urbánus életérzés és a természetközeliség furcsa keverék világa üde foltja a budapesti éjszakának, és a nagyszínpad mögött óramű pontossággal elhaladó vonatok az egyik legkomolyabb vizuális hatásként értelmezhetőek a hazai party- történelemben.
A szőke művésznő, elmaradhatatlan ezüst felsőjében fél kilenckor állt a pult mögé, és nem egészen másfél órát szórakoztatta az egybegyűlteket. Előadására a hihetetlen profizmus az egyetlen megfelelő jelző. Másfél óra stíluskavalkád, ami megannyi rétegen átívelő elektronikus masszává állt össze – csak a lelke, valahogy az hiányzott.
A negyvenes évei elején járó Sister Bliss pedig láthatóan nem bánkódott a kevés közönségén, inkább végig táncolva nyomogatta a gombokat. Előadása természetesen nem mellőzte pár Faithless szám teljesen szétszedett verzióját; a tömeg is ilyenkor volt a legboldogabb, főleg a végén amikor az “I can’t get no sleep” legismertebb zenei motívumát csempészte bele bulija lezáró részébe.
A színpad bármennyire is óriási, a művésznő képes volt egymaga betölteni, a háttérben kifeszített háló mögött fel-fel bukkanó,majd elkanyarodó MÁV szerelvények pedig a legváratlanabb időpontokban szolgáltattak vizuált a bulinak.
A sárga és ezüst fénnyel megvilágított Sister Bliss pedig a profik lelkes lelketlenségével játszott, megállás nélkül.
Tíz órára már üres volt a színpad, az oldalról, a szervezők általi jelzést követően másodpercek alatt lehúzott zene szétrobbantotta a varázst, amit a művésznő képes volt kezdésnél az első percben megteremteni. A hangok eltűntek, a Park egy picit kiürült, mi pedig ismét elkezdtünk egy nyarat.